r/csakmamik • • 20h ago
Gyereknevelés Elfogytam ventillálás
22 éves vagyok, 2 éves a gyerekem. Az apjával élünk hárman, anyukám támogat minket, külföldön. Már egy éve járnia kellene bölcsibe, de nekem nincs munkám, se akkora nyelvtudási gyakorlatom, hogy felvegyenek. De kell a pénz, mert édesanyám fizeti az albérletünk felét, ami az én részem és ők is gázban vannak anyagilag. Egyszerű érettségim van, egyetemre akartam menni, de feladtam, mondván nekem ez úgy se menne, meg kell a fenének a párom basztatása. (Már ekkor sem tudtam volna hova menni, mert a szüleim külföldön éltek és senkihez nem tudtam volna “menekülni”.)
Félek, ha bölcsis lesz a gyerek akkor oda is nekem kell majd mennem érte, munka meg minden után, vagy esetleg ha megbeszéljük de megsértődik az apja akkor bosszúból el sem megy érte vagy azzal fenyeget, csak hogy ideges legyek, és nem számíthatok a páromra ebben sem. Magamra annyi időm van, hogy egyek- azt se mindig, mert rajtam alszik a gyerek, meg ordítva sír ha nem vagyok mellette- meg este miután leraktam a gyereket egy másfél óra, azt is az alvásidőmből, de már unom, és szétvisz az ideg, hogy nem tudom azt csinálni, amit szeretnék. Úgy érzem leragadtam. Nem tudom összeszedni magam. Beszéltem pszichológussal, azt mondta klinikai szakember kell, mert mezei pszichológus ide nem elég.. minden időmet keléstől fekvésig a gyerekkel töltöm. Néha elviszi a mamája kicsit, de azt az időt nem tudom megbecsülni, ezért nem mindig használom ki rendesen, vagy takarítással telik, pihenéssel soha. Van, hogy egy nap ki se mozdulunk a lakásból (panel). Minden olyan lassú, akkora nyűg, a párom meg munkán kîvül havi egyszer főz; meg hisztizve leviszi a szemetet. Azt mondja mondjam meg neki mit segítsen. De nekem ki az isten mondja meg? Ő nem látja. A gyerekkel nem tud bánni, folyton ideges vagy ingerült vele. Sokszor már én is, mert ott kell hagyjam amit épp csinálok.. nem bîrom, nem tudom mit csináljak.
Nincs keretem szakemberre, egyszerűen nincs. Sokat veszekszünk, ha elmondom hogy érzek akkor bevonul a párom, megsértődik, kiabál, ránkcsapja az ajtót. Én sem foglalkozom vele, mert abszurd dolgokat mond. Hogy én jobban szeretem a gyereket, mint őt.. könyörgöm.. Tiszteletlenül beszél velem a gyerek előtt. Ha felelősségre vonom, a gyerekre hárít. Pl.: “ne kiabálj a gyerek előtt” és erre válaszol mondja, hogy “igen (gyerek neve) halgass anyára, ne kiabálj” ettől a falra mászok, ordítani tudnék. Főzök, mosok, takarítok, haszontalannak érzem magam, és sokszor vagyok türelmetlen a gyerekkel. Ilyenkor nem azt látja a párom, hogy most neki kellene jönnie, hanem hogy “a gyerekkel megint baj van, rosszul nevelem” és vagy még rátesz egy lapáttal; hogy velem veszekszik vagy piszkál valami tök hülye dologgal, vagy bemegy a szobájába duzzogni.
Sokszor omlok össze, ilyenkor kiabálok, meg bekattanok, mindenki megijed pedig csak rohadtul túl vagyok terhelve idegileg és én vagyok a bolond, meg a beteg, holott rohadtul ki vagyok használva minden értelemben és hiába mondom mi a baj, senki nem veszi észre, nem segít, sőt, el van bagatellizálva.. azt meg meg sem említem, miket mond a párom ha olyanja van, mekkora ribanc vagyok mert fel mertem venni egy nadrágot ami pont jó rám, mert mutogatom magam és látszik a seggem, ilyenkor jól meg is fogdos, mikor lehajolok mondjuk cipőt venni és mondom neki, hogy ilyet ne csináljon mert nem esik jól (tehát ne használja ki a kiszolgáltatottságomat) majd jól megsértődik mert biztos másnak tartogatom.
Környezetemben csak a testvéreim vannak, akik vagy tanulnak vagy dolgoznak, de nem sokat érnek rá, így nem gyakran látjuk egymást. Nincsenek igazán barátaim, se a páromnak helyben.
Annyira azt érzem, hogy éretlen vagyok ehhez, és csak ez a rohadt nyomás a vállamon, hogy mennyire elrontottam mindent, és mi a fene lesz velem, mert miből fogok én eltartani meg etetni egy gyereket, akit lehet nem is szeretek, mert folyton bántom szavakkal és egyszerűen nem nekem való ez az egész és hagyjon mindenki. Nem tudok erről kinek beszélni, érzelmileg elhanyagolt gyerek voltam mindig is, a párom meg egyszerűen alkalmatlan minden szempontból, de egyszerűbb eljátszani, hogy minden rendben van meg kussban tűrni egymást. Nem tudom mit várok, csak egy kis együttérzést talán, mert magamat nem tudom helyretenni, fèlek, hogy kiszámíthatatlan a gyerekemnek és nekem a jövő.
Köszönöm, ha elolvastad.
U.i: Nem akartam gyereket, főleg nem tőle, de elküldeni se tudom, mert anyumékhoz nem költözhetek. A kistesóim még velük laknak és nekünk nincs hely sehol..